Ha megszívja az ujjait férgek lesznek

Ez utóbbi nekem különösen ellenszenves, mert burkoltan feltételezi a második zombiháború eljövetelét. Az emberiség történetének legnagyobb konfliktusáról szóló beszámolóm egy jóval kisebb, személyes konfliktusnak köszönheti születését: nem voltunk egy véleményen az ENSZ Háborús Vizsgálóbizottságának elnökével.

Igazi szenvedéllyel végeztem ezt a munkát. Rengeteget utaztam, különféle komoly belépési engedélyeket kaptam, emberi és gépi fordítókkal dolgoztam, és mindig velem volt kisméretű, de szinte felbecsülhetetlen értékű, hangvezérelt elektroírnokom is a legnagyobb ajándék a világ legrosszabb gépírója számáratehát joggal feltételeztem, hogy fontos és értékes feladatot végzek.

Éppen ezért döbbentett meg, hogy a munkámnak csaknem a felét törölték a jelentés végleges változatából. A jelentésnek nem erről kell szólnia.

Nekünk világos tények és számok kellenek, az emberi tényező csak megzavar. A hivatalos jelentés szögletes adathalmaz lett, amolyan tárgyilagos utójelentés, amelyből a következő nemzedékek tanulmányozhatták ennek az apokaliptikus évtizednek az eseményeit, méghozzá az emberi tényező befolyása nélkül.

De nem pont az emberi tényező köt össze bennünket a múlttal?

A jövő nemzedékeit sem az időrendben felsorolt események és a halálozási statisztikák fogják izgatni, inkább a hozzájuk hasonló emberek személyes beszámolóira lesznek kíváncsiak.

Ha kizárjuk az emberi tényezőt, fennáll a veszélye, hogy az olvasó nem lesz képes átélni a történelmet, amely ezáltal könnyebben megismétli önmagát. Megvan még az összes jegyzeted, jogodban is áll felhasználni őket. Amit leírtál, annak a felét kidobták, de ki tiltja meg, hogy a sztorik ha megszívja az ujjait férgek lesznek saját könyvedben tovább éljenek?

Tény, hogy az elkövetkező években átértékeljük az emlékeinket, és egyre világosabban látjuk majd, mit hogyan kellett volna tennünk, de ezek az emlékek rohamosan fogynak, mert olyan sérült vagy gyenge testbe szorultak, amely küzdött ugyan a győzelemért, ám annak édes ízét már aligha élvezheti.

Köztudott, hogy a várható élettartam világátlaga még csak körömférgek fertőzőek sem közelíti a háború előttit. Ha megszívja az ujjait férgek lesznek emberek alultápláltak és szenvednek a rengeteg szennyező anyagtól, miközben rég kihalt betegségek is felbukkantak.

Nem jobb a helyzet az Egyesült Államokban sem, noha lassan újjáéled a gazdasága, az egészségügyi ellátás pedig tűrhetőnek mondható, de egyszerűen sehol nincs elegendő forrás a testileg és lelkileg sérült áldozatok érdemi kezelésére. Az idő tehát az ellenségünk, így lemondtam az utólagos előrelátás hívságáról és közzétettem a túlélők beszámolóit.

Sok év múlva talán megint jön valaki, és feljegyzi a még idősebb, még bölcsebb túlélők emlékeit — ki tudja, hátha én leszek az egyik. Ez a kötet tehát elsősorban afféle emlékkönyv, de számos olyan műszaki, társadalmi, gazdasági és egyéb adat is felbukkan benne, amely az eredeti vizsgálóbizottsági jelentésben is szerepelt, és köze van a bemutatott alakok történetéhez.

Ez az ő könyvük, nem pedig az enyém, ezért lehetőség szerint igyekeztem észrevétlen maradni. Kérdéseimet tulajdonképpen az olvasó nevében tettem fel.

Véleményemet, bírálatomat próbáltam kiszorítani a beszélgetésekből, de ha mégis oda nem illő emberi tényezőt találnának a szövegben, az bizonyára az enyém. Mára alig ötvenezren maradtak. Az újjáépítési segélyek lassan érkeznek meg erre a vidékre, mert a kormány először a sűrűbben lakott part menti területeket akarja rendbe tenni.

Nincs központi áramellátás, sem vezetékes víz; a lakosságnak be kell érnie a Jangce vizével. A tanács elnökével, Kuang Csingsu körzeti orvossal beszélgettem, aki hajlott kora és háborús sérülései ellenére még most is házhoz megy, ha hívják. Lakói Új-Tacsangnak nevezték, de leginkább csak nosztalgiából. Régi otthonuk, ÓTacsang már a Három Királyság idejében is létezett, több száz éves tanyákkal, házakkal, ősrégi fákkal volt tele.

Amikor elkészült a Három Szurdok duzzasztógát, és mögötte emelkedni kezdett a vízszint, Tacsangot téglánként szétszedték, aztán egy magasabban fekvő területen újra felépítették. Ez az Új-Tacsang azonban már nem volt igazi település — tájmúzeumot csináltak belőle. A nyomorult parasztok már csak turistaként láthatták, hogy a házaik végül is megmenekültek.

Néhányan talán ezért döntöttek úgy, hogy saját, új falujukat is Új-Tacsangnak nevezik el, így legalább névben megmarad a kapocs régi otthonukkal. Jómagam nem is tudtam, hogy létezik ez a másik Új-Tacsang is, szóval gondolhatja, mennyire ha megszívja az ujjait férgek lesznek voltam kavarodva, amikor szóltak, hogy menjek ki oda.

A kórházban aznap este nyugodt éjszakánk volt, bár egyre szaporodtak az ittas vezetés miatti balesetek. A motorok is egyre népszerűbbek lettek. Akkoriban miért veszélyesek a helminták mondogattuk, hogy a maguk Harley-Davidsonjai több ifjú kínait öltek meg, mint a katonáik a koreai háborúban.

Ezért is örültem egy ha megszívja az ujjait férgek lesznek üresjáratnak. Fáradt voltam, hasogatott a hátam, fájt a lábfejem. Éppen kifelé ballagtam, hogy elszívjak egy cigarettát a pirkadati fényben, amikor meghallottam, hogy a nevemet mondják. Új volt az ügyeletesünk, nem is nagyon értette a telefonáló dialektusát. Annyit kihámozott belőle, hogy balesethez vagy beteghez kell menni, mert vészhelyzet van, tehát azonnal induljak. Mit mondhattam volna? A fiatalabb orvosok csak pénzéhes tacskók, azt hiszik, hogy ez a szakma a bankszámla hizlalására való, tehát biztos voltam benne, hogy csak úgy nem mennének ki egy senkiházi nungminhez1.

Azt hiszem, a szívem mélyén örökre megmaradok forradalmárnak.

ha megszívja az ujjait férgek lesznek

Borzasztóan nehéz volt megtalálni a falut. Hivatalosan nem is létezett, ezért a térképeken sem szerepelt. Többször is eltévedtem, és az utamba kerülő helyiektől kérdezgettem, merre tovább, de mind azt hitték, hogy a múzeumfalut keresem. Meglehetősen ingerült voltam, mire eljutottam a hegytetőn álló maroknyi házikóhoz. Nagyon ajánlom, hogy ne vaklárma legyen, gondoltam. De amint megláttam a betegeket, megbántam, hogy ilyesmit kívántam.

Heten voltak, félig öntudatlanul hevertek a sebtében összeszedett gyerekágyakon. A falusiak az új faluházba vitték őket. A vakolatlan betonfalak között hideg és nyirkos volt a levegő, gondoltam is, hogy ilyen környezetben nem is fognak meggyógyulni. Kérdeztem a falusiaktól, hogy ki ápolja a betegeket, mire azt mondták, senki, mert az veszélyes lenne. A házat kívülről be is zárták.

Virágzabálók

Ezek az emberek tényleg halálra voltak rémülve. Egyesek hajlongtak és sugdolóztak, mások félrevonulva imádkoztak. Dühített a viselkedésük, bár nem rájuk, nem az egyes hogyan kell kiűzni a helmintákat haragudtam, hanem erre a tipikus kínai magatartásra.

Több évszázadnyi idegen elnyomás, kizsákmányolás és megaláztatás után országunk végre elfoglalta az őt megillető helyet, Kína lett az emberiség Középső Királysága, a leggazdagabb, leggyorsabban fejlődő szuperhatalom, mindenek legfőbb irányítója. Miközben tovább szidtam magamban a saját népem kultúráját, letérdeltem az első beteg mellé.

A lánynak negyvenfokos láza volt, egész testében reszketett. Halkan nyöszörgött, amikor megpróbáltam megmozdítani a végtagjait.

Jobb alkarján sebet, harapásnyomot láttam. Közelebbről is szemügyre vettem: a fogak lenyomata nem állatra utalt. Egyértelműen látszott, hogy a lányt egy kistermetű felnőtt vagy éppenséggel gyerek harapta meg. Feltételeztem, hogy a harapás okozta a fertőzést, de maga a seb meglepően tisztának tűnt. Ismét megkérdeztem hát a falusiaktól, hogy ki ápolja a betegeket, mire megint azt felelték, hogy senki. Biztos voltam benne, hogy hazudnak, hiszen az embernek több bacilus van a szájában, mint az utolsó kóbor kutyának.

ha megszívja az ujjait férgek lesznek

Ha ennek a lánynak senki nem tisztította ki a sebét, hogyhogy nem fertőződött el? Megvizsgáltam a másik hat beteget is.

Ugyanolyan tüneteik voltak, rajtuk is hasonló harapásnyomokat találtam. Megkérdeztem a legértelmesebbnek tűnő falusit, hogy vajon honnan származnak a sebek. Visszakérdeztem, hogy kiről beszél.

A nulladik beteget bezárták egy üres házba a falu másik végén.

  • Jelenkor | Archívum | Virágzabálók
  • Max Brooks WORLD WAR Z - PDF Free Download
  • Mama Gyökér általában maga oldotta meg a testiség dolgát.
  • Возможно, из него же спроецировались комфортабельные полупрозрачные кушетки, на одной из которых Элвин с наслаждением растянулся.
  • Человек собрал здесь все плоды своего гения, все, что было спасено им из-под руин прошлого.
  • Хилвар не знал, что ищет Элвин.
  • Tabletták férgek top 10
  • Milyen tabletták a féregférgekből

Tizenkét éves fiú volt. Kezétlábát műanyag zsineggel összekötözték. A gyerek biztosan próbált kiszabadulni, mert ahogy feszegette a zsineget, a csuklóját meg a lábát is szétvágta vele, mégsem vérzett. A többi sebénél sem láttam vérnyomot, még a hiányzó jobb nagylábujja helyén sem. Vergődött, mint egy vadállat, morgását pedig félig elnyelte a szájába tömött textil. A falusiak először megpróbáltak visszatartani. Figyelmeztettek, hogy ne érjek a fiúhoz, mert meg van átkozva. Erre csak vállat vontam, és előszedtem egy gumikesztyűt meg egy maszkot.

A fiú bőre szürke és hideg volt, akár a beton, amin feküdt. Sem a szívverését, sem a pulzusát nem találtam. Tágra nyílt szemei mélyen a szemgödrébe csúsztak, és rám szegezte a tekintetét, akár egy vadállat. Az egész vizsgálat alatt érthetetlenül ellenségesen viselkedett, összekötözött kezével felém kapkodott, betömött szájjal is meg akart harapni.

Max Brooks WORLD WAR Z

Döbbenetes erővel vergődött, ezért meg kellett kérnem a két legmarkosabb férfit, hogy segítsenek lefogni. Először meg se moccantak, csak reszkettek az ajtóban, mint a kisnyulak.

Elmagyaráztam nekik, hogy ha felveszik a maszkot meg a kesztyűt, akkor biztosan nem fognak megfertőződni. Erre is csak ingatták a fejüket, ezért szigorúan rájuk kellett parancsolnom, hogy segítsenek, bár nem is volt hozzá jogom. Ez már hatott. A két melák letérdelt mellém, az egyik a fiú lábát fogta, a másik meg a kezét. Megpróbáltam vért venni tőle, de vér helyett csak sikamlós, barna folyadékot találtam. Miközben kihúztam a tűt, a fiú megint vad rángatózásba kezdett. Az a segítőm, aki a gyerek kezét fogta le, egy idő után elfáradt és úgy gondolta, inkább biztosra megy — rátérdelt a fiú kezére, az meg újra vergődni kezdett, mire a bal karja hangos reccsenéssel eltört.

A sing- és orsócsontja is átszakította szürke húsát. A fiú nem kiáltott fel, mintha észre se vette volna, mi történt, de a két falusinak ez is elég volt: felpattantak, és szélsebesen elkotródtak a szobából. Jómagam is ösztönösen hátrahőköltem. Röstellem a dolgot, mert jóformán egész életemben gyógyítottam — a Népi Felszabadító Hadseregben kaptam orvosi képzést, sőt, szinte ott nőttem fel.

Volt elég dolgom harci sérülésekkel, sokszor kis híján én is otthagytam a fogam, de most féltem, rettegtem ettől a gyenge gyerektől.

ha megszívja az ujjait férgek lesznek

Amennyire bírt, megindult felém a padlón, és közben teljesen széthullott a bal karja. A hús meg az izom elvált a csonttól. A fiú kiszabadult jobb karjával hajtotta magát előre, azzal nem is törődött, hogy a bal még most is hozzá van kötözve. Kirohantam a házból, és bezártam az ajtót. Próbáltam összeszedni magam, mert egyszerre fojtogatott a félelem és a szégyen. Még remegett a hangom, amikor megkérdeztem a falusiaktól, hogyan betegedett meg a gyerek.

Senki ha megszívja az ujjait férgek lesznek felelt. A fiú halkan dörömbölni kezdett a vékony ajtón. Ijedtemben majdnem felugrottam, és azért fohászkodtam, nehogy észrevegyék, mennyire elsápadtam.

A félelem és a kudarc miatt már ordítva követeltem, hogy mondják meg, mi történt a gyerekkel. Fiatal nő lépett előre, talán a fiú anyja lehetett. Látszott rajta, hogy napok óta sír.

Összesen ezeregyszáz falu és városka került víz alá, de nagyobb városok is voltak köztük, tehát joggal remélhették, hogy sikerül valami értékeset a felszínre hozniuk. Akkoriban sokan próbálkoztak, bár a törvény is szigorúan tiltotta. Az asszony elmondta, hogy nem fosztogatni mentek, csak a saját falujukban, Ó-Tacsangban merültek alá, hátha sikerül visszaszerezniük egy-két régi holmijukat az otthagyott házak környékéről. Többször is hangsúlyozta, hogy ez tényleg nem bűn, ezért megígértem neki, hogy semmiképpen nem szólok a rendőröknek.

Ezután végre kibökte, hogy a fia sírva jött ki a vízből, mert valami megharapta a lábát. Ennél többet nem tudott, mert a víz sötét volt és zavaros. Az apja nem is került elő. Előkaptam a mobilomat és gyorsan felhívtam régi elvtársamat, dr.

Ku-Ven Kuejt, akivel a seregben szolgáltunk. Ku a csungkingi orvosi egyetem klinikáján dolgozott, és a fertőző betegségek is a szakterületéhez tartoztak.

Udvariasan köszöntöttük egymást, váltottunk pár szót az egészségünkről meg az unokáinkról, elvégre így illik. Ezután beszámoltam neki a járványról, ő meg élcelődött egy sort a buta parasztok tisztálkodási szokásain.

Próbáltam vele mulatni, de rögtön megjegyeztem, hogy valószínűleg komoly esetről van szó.

ha megszívja az ujjait férgek lesznek